Don Quijote Second Hand

× ResponsiveMultiLevelMenu (codrops) style requires jQuery library version 1.7 or higher, but you have opted to provide your own library. Please ensure you have the proper version of jQuery included. (note: this is not an error)
Rendező
Sardar Tagirovsky
Nagyterem
Előadás hossza
125
perc
Premier
02.03.2018.


Milyen anyagból vagyunk? Mint álmaink? Mi lehettünk volna, ha nem színészek leszünk, hanem megmaradunk lovagnak, úgy, mint a gyermekkor hajnalán, amikor még minden lehetséges volt és semmi nem állt utunkba? Hová lett az az aranykor és a színház megteheti-e, hogy visszahozza?

Cervantes megírta. Mi továbbálmodjuk.

 

Szereplők:

Banka Lívia
Elor Emina
Ferenc Ágota
Huszta Dániel
Krizsán Szilvia
László Judit
Mészáros Árpád
Nagyabonyi Emese, m. v.
Német Attila
Pongó Gábor
Sirmer Zoltán
Szalai Bence, m.v.

 

Zene: Katona Dávid, m.v.
Díszlet: Dobre - Kóthay Judit, m.v.
Jelmez: Lőrincz Ilona, m.v.
Filmrendező, vágó: Nagy Bianka, m.v.
Operatőr: Szentgáli Csaba, m.v.
Korrepetitor: Szalai Bence, m. v.
Fény: Varga Somogyi Bálint, Illés Attila
Hang: Bíró Tibor
Smink: Bojana Radović
Súgó, ügyelő: Bíró Alekszandra, Lovas Csilla
Fotó: Srđan Doroški

Rendező: Sardar Tagirovsky, m.v.

A Cervantes legendás regénye ihletése alapján készült Don Quijote Second Hand darab a regionális színházi csodagyerek, Sardar Tagirovsky rendezésében kerül bemutatásra. Az orosz-tatár származású (Kazánban született, Magyarországon nőtt fel, iskoláit pedig Romániában fejezte) rendező műhelymunka keretein belül igyekezett a társulattal kollektívan megalkotni a szerepeket, amelyek az előadás alapjait képezik. Tagirovsky az egyik legizgalmasabb fiatal színházi alkotó Magyarországon és Erdélyben. Előadásainak nagyon gazdag a képi világa, csodálatos zenével és hangokkal átszőve.
A Tagirovsky-féle Don Qujote nem követi pontosan a regényt, hanem a színészi játék, a színpadi képvilág, valamint a színpadi hangulat segítségével elemzik ki a donkihóteságot, mint jelenséget, a harcot a saját szélmalmaikkal.

* * *

Sardar Tagirovsky, rendező: Minden gyermeknek vannak vágyai... Nekem is voltak. Minden a csillagokkal kezdődik. Űrhajós szerettem volna lenni, ami valami módon be is teljesedett. Ma a csillagok között kutatok. Mindenki magában hordozza Don Quijotét és Sancho Panzát, sőt magát Cervantest is, aki mint író aktív részese a játéknak, több szemszögből vizsgálja meg a helyzeteket, szereti a hőseit, együttérez velük, emellett ki is gúnyolja őket.

Fontos volt megértenünk, hogy Don Quijote maga a lehetetlenben való hit. Don Quijote számomra a gyerekkor - a végtelen, mérhetetlen öröm kora -, amikor még hiszünk a lehetetlenben. Ebben a korban szembesülünk először a határokkal, szabályokkal, szeretteink elhalálozásával... Ekkor a gyermek alatt inogni kezd a talaj, és kersni kezd egy biztos pontot, egy szeretetteljes menedéket. Valamilyen idealizált helyet, ahol szeretehet és szeretve lehet.

A próbafolyamat alatt felidéztük a színészek emlékeit abból a korból, amikor még tisztán és igazán vágytak valamire. Azt kértem tőlük, hogy ne azt mutassák meg, mik szerettek volna lenni, hanem legyenek azok, akik szerettek volna lenni. Ne mutassák, hanem legyenek azok. Nem új tornyokat építeni, hanem tégláról téglára lebontani őket. Hogy magunkba pillantva megtaláljuk azt, ami igazán lényeges. Ami szép, ám fájdalmas folyamat...

Nem vagyok vallásos, de hiszek... Fontosnak tartom, hogy ne építsük, hanem romboljuk le a falakat. Hogy merjünk mások szemébe nézni. Az európai kultúra, és minden másik világi kultúra, a fogyasztói társadalom, amiben élünk, a félelem ideológiájára épült. Társadalmunk a megfélemlítés törvényeire alapszik, akárhová nézek, mindenütt azt látom, hogy irányítani akarnak bennünket. Mindent kontrollálni szeretnének. Csak a gyermekek szabadok. Látni, hogy őket egyáltalán nem érdeklik a törvények. És épp a gyerek és az ő világnézete a gyógyír erre a korra. Hogy többször legyünk gyerekek, merjünk bolondnak lenni, játszani. Nem pedig játszmázni, ahogyan azt a felnőttek teszik, nem szerepeket játszani, hanem őszintén játszani. Félretenni a szégyenérzetet és a lelkiismert-furdalást. Megengedni magunknak, hogy tévedhessünk, hogy nevessünk a hibáinkon mások előtt, és ne féljünk ettől.

 

A színészek a Don Guijoteról, a donkihóteságról, a szabadságról, az álmok és a valóság csatájáról

Elor Emina: Keresés. Ha az Újvidéki Színház Don Quijotejáról van szó, számomra ez a kulcsszó. Álmok keresése, valami jobb keresése, a tiszta, ártatlan, felhőtlen gyermekkor keresése. Az igazság és igazságosság keresése. Mit találunk: szeretetet, barátságot, hősséget, hírnevet és fájdalmat, és szenvedést és halált. Mozgásban vagyunk. Megyünk, szaladunk, perpetuum mobile vagyunk. Keressük az ideális előadást.

Krizsán Szilvia: A színháznak hatalmas ereje van. Egy pillanat alatt képes egyik állapotból a másikba juttatni az embert. Ha megkérdezünk egy pszichológust, hogy ez jó-e vagy sem, valószínűleg igenlő választ kapnánk, a színház de még mennyire hogy lehet gyógyító hatású. Akár drámáról van szó, ahol a legnagyobb fájdalmainkkal találhatjuk magunkat szembe, a fájdalmas emlékeinkkel, mindennapi gondjainkkal, akár komédiáról, ahol kinevetjük félelmeinket, aggályainkat, szörnyetegeinket - mindkettő gyógyhatású.

Számomra ez az előadás gyógyír. Nincs semmi köze a regényhez, nincs benne vicces öreg bácsika. Ebben a darabban mindannyian Don Quijoték és Sancho Panzák vagyunk, persze csak lelkileg, a saját szabadságunk keretei között. Olyan, hogy szabadság, nem létezik. Mindannyian szerepeket játszunk. Megvan a viselkedési kódexünk a munkahelyünkön, az öltözködési szabályaink, kódjaink. Tudjuk, mi illik egy fiatal lányhoz, és miért ízléstelen ugyanaz egy idősebb hölgyön. Nem illik érzelemből cselekedni, nem szabad kiabálni vagy ne adj isten ütni, de nincs megengedve a hangos nevetés sem, a másik ember vidám üdvözlése, az utcán való hangos éneklés. Szépen viselkedni azt jelenti: nem viselkedni egyáltalán. Igyekezni, hogy ne zavarjuk a másikat sem a bánatunkkal, sem az örömünkkel.

A mi előadásunk nem erről szól. Nem a szabadságról. Főleg nem a viselkedési kódexek rabságáról. Előadásunk a bánatról szól. Az elveszített szabadságról. Mert Don Quijote ugyanazt teszi, mint minden egészséges gyerek. Minden ami egy gyereknél egészséges, kedves és bájos, a tizedik éve után már megengedhetetlen. Ha valóban elmélyedünk a témában, ahogy azt mi is tettük, észrevehetjük, hogy visszaemlékezni nagy öröm, de ugyanakkor fájdalmas és szomorú érzés is. Mert mindez már nem létezik. Mert mindez már tilos. Nem lehetsz többet masiniszta, sem orvos, sem királylány, sem kutya, sem macska... Nem foghatják kezünket elhunyt szeretteink, ahogy azt tették gyerekkorunkban. Vagy mégis lehet? Lehet belőled Lepa Brena, rendőr, politikus, dinoszaurusz-szakértő, asztronauta? Ha lehet, akkor Don Quijote vagy. Őrült vagy, aki letért a helyes útról, aki elveszítette a kapcsolatot a valósággal, aki nem érti a felnőtt világ törvényeit.

Szalai Bence: Másokat hibáztatni és másokra hárítani a felelősséget kényelmes, és amúgy abszolút természetes reakció, de mégis kell lennie egy határnak, amikor már nem hazudhatunk tovább. Az önismeret és a folyamatos önkritika, önvizsgálat nagyon fontos. Persze ez semmit sem ér, amikor a személyiségünk olyan mélyen gyökerező, kezeletlen, elburjánzott komplexusok és sérelmek (rom)halmaza, hogy már távolról sem vagyunk képesek objektív következtetéseket levonni magunkról és a körülöttünk lévő világról. Ez az igazi donquijotizmus… ez egy ördögi kör, és nem is tudom, létezik-e megoldás. Az akadémiai színészképzésnek viszont nagy előnye, hogy önismeretre nevel. Saját magunkkal foglalkozunk. Bizonyos illúziókat éppen ezért segít lerombolni. Mondok egy példát: könnyen elfogadom, hogy nem játszhatok Júliát, ha belátom, hogy egy dús mellszőrzettel megáldott, súlylökő alkatú férfi vagyok… szteroidokon. Ez viccnek tűnhet, de fontos. Dühös leszek, ha belegondolok, hogy hányan dőlnek be az önjelölt life-coachok, „motivációs trénerek” undorító hazugságainak, például, hogy az életben elég csak nagyon akarni valamit, és már meg is kapjuk. Az én generációm, az Y, eleve elveszett nemzedék, akinek nem a sokadik Coelho-kötet, hanem kapanyél kellene a kezébe… egy hatalmas pofon a való világtól… és itt magamra gondolok elsősorban.

Nem gondolom, hogy a dilettáns lélekbúvárkodás hasznos és terápiás, éppen ezért a színház önmagában nem gyógyít. Szerencsére a mi Don Quijoténk nem szeretne pszichodrámás foglalkozás lenni - nagyon remélem, hogy nem is tűnik majd annak. Tulajdonképpen egy játék az egész. Egy vidám jungi disznótor, a platóni ideák udvarában… vagy amit akartok.

Pongó Gábor : A baj általában abból fakad, hogy nem ismerjük magunkat, ezért céljainknak, vágyainknak nincs valós alapja, emiatt megvalósíthatatlanok. Ebből kifolyólag a sikertelenségünk miatt másokat vádolunk. Önmagunk megismerése egy életen át tartó felelősségteljes folyamat, tele különféle érzelmekkel, melyek között ott a csalódás is. Amennyiben ezeket az érzelmeket tudatosan átengedjük egy emocionális-racionális szűrőn, ha tudatosítjuk és elfogadjuk őket, akkor az ilyen folyamatok segíthetnek abban, hogy megértsük önmagunkat. Segíthetnek abban, hogy jobbak legyünk!

Mindkét esetben magadról van szó. Amikor felnőttél, tudnod kell, hogy a saját döntéseid alakítják a sorsodat. Lehet eszményképünk, és lehet vágyódni valami után - ez nem bűn, ám tisztában kell lennünk saját lehetőségeinkkel, hisz éppen általuk érjük el céljainkat könnyebben. Meg kell tanulni veszíteni, ami legalább annyira fontos mint nyerni, mert lehet, hogy épp a veszteség érzése vezet el az ideálodhoz, a siker pedig talán majd elvakít.

A jelen, az tulajdonképpen a múlt és a jövő végeláthatatlan kereszteződése! Mi nem beszélünk arról, hogy milyen Don Quijoténak lenni: mi mind Don Quijoték vagyunk egy pillanat erejéig, és ez a pillanat egyaránt jelent gyermeki-emlékező-előadó-játszó ént. Azt jelenti, én - én vagyok.

Repertoáron
29MájusKedd19:00
Képgaléria

Partnereink

Kövessen minket a Facebookon